A mostani bejegyzésem csupán egy rövidke eszmefuttatás lesz, semmi több.
Elérkezett a nyár, az embereknek több ideje szabadul fel, illetve többet is találkoznak, többet vannak együtt, ami nyilvánvalóan azzal jár, hogy több nézeteltérés is akad, több konfliktus lát napvilágot. Olyan világban élünk manapság, amikor leginkább a technikának köszönhetően az emberek be tudnak burkolózni a saját világukba és egyre kevesebb időt kell emberek között tölteni, ugyanis saját magunk szórakoztatására egyre több eszköz áll rendelkezésre. Nem csak ez, de részben ez is maga után vonja azt, hogy az emberek egyre kevéséb képesek kezelni egymást, de nem is ez lenne a legnagyobb gond, hanem az, hogy saját maguknak problémát létrehozva gyűlölik, megvetik egymást.
Erre egy egyszerű példa az, amikor adott A ember nem szereti, vagy utálja B embert azért, mert mondjuk B okosabb vagy szebb.

Az ember nem utálkozva vagy gyűlölködve születik, hanem tiszta elmével, amit a világ történései, a környezet, a tapasztalatok töltenek meg érzelmekkel. Sokszor hallani azt az érvelést, hogy velünk születnek ezek, mert a kutya is irigy, tehát az ember miért ne lenne az. Ez egy alapvetően téves gondolat. Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy az állatok, növények, alapértelmezetten irigyek, ugyanis nem mondhatja azt a kutya, hogy tessék edd meg előlem az ételt nyugodtan, ahogyan egy facsemete sem mondhatja, hogy tessék, szíved fel a tápanyagot előlem nyugodtan. Ez ugyanolyan abszurd lenne, mintha egy boxmeccsen nem azon versenyeznének az emberek, hogy ki az erősebb, hanem azon, hogy ki a gyengébb, előbb-utóbb az egyik sem ütné meg a másikat, sőt leülnének két különböző sarokba és bámulnák egymást. Az egész értelmét vesztené. A tápanyag megszerzése az, ami az egészet értelmessé, mozgóvá, versenyképessé és fennmaradóvát teszi, tehát maga az „irigység” nélkülözhetetlen. Viszont egy ember az nem tadattalan lény, hanem tudatos. Rendelkezik döntésképességgel afelől, hogy a javait ésszerűen megossza-e mással vagy nem, több módon elő tud állítani magának táplálékot, így a tudatos lényének köszönhetően benne a kezdeti ösztönök szépen lassan kihalhatnak és felettük a tudat az ész dominálhat. Persze nem biztos, hogy fog is domniálni. A lényege a gondolatnak az, hogy vannak velünk született ösztöni eredetű viselkedési formák, mint az „irigység”, és vannak felvett, tanult viselkedési formák, mint az utálat, gyűlölet, harag. A kettőt nem szabad összekeverni.
Mégis van egy nagyon fontos egyezés a két típus között, mégpedig az, hogy egy olyan ember, aki tényleg tudatos lénynek nevezheti magát, az nem érzi egyiket sem, ugyanis a tudata elég erőssé vált ahhoz, hogy az ösztönök elvesszenek, illetve a tudása elég tággá vált ahhoz, hogy lássa a nagy összefüggéseket és megértse, hogy miért nincs értelme gyűlölni, haragudni.

Ahhoz, hogy egy ember eljusson egy ilyen szintre, ami persze nagyon nehéz, meg kell érteni, merre is kell elindulni. Valamikor a maga idejében Jézus azt tanította, hogy úgy szeressék az emberek egymást, mint ahogyan ő szerette az embereket. Manapság ezt nem igazán tudja már értelmezni az ember, holott több szempontból is nagyon mély mondanivalóval rendelkezik. Egyrészt rávilágít arra, hogy a teremtő a világot szeretettel teremtette és ezt tette a tudatos lények világának a mozgatórugójává. Ha csak a világ fizikai/biológiai felépítését megnézzük, akkor azt látjuk, hogy egy ember tudatában valamiért idővel a dolgok szépülnek, illetve azt is láthatjuk, hogy egy pici kis fényforrás bevilágít egy egész szobát, de egy maroknyi sötétség nem sötétít el egy világos szobát. A fény, a jó, a pozitív dominál a sötétség, a rossz, a negatív felett. Szóval ha tényleg egy tudat teremtette a mai ismert világot, akkor törekedett arra, hogy a jó domináljan, ergo ő maga is jó. A magyar nyelv talán ezért is mondja azt, hogy jó Isten, vagy az angolban ezért is alakult ki a God -> good kifejezés.
Másrészt a szeretet hiányából ered minden olyan érzés, ami ösztönként felerősödik bennünk vagy negatív tulajdonságkként felvesszük a környezetből. Általában azok az emberek utálnak, akik leginkább gyerekkorukban nem kapják meg szüleiktől a megfelelő törődést, szeretetet, így valamelyest ellenségesnek látják a világot, védekező mechanizmusként pedig ők is ellenségessé válnak a világgal szemben. Ezt ma már leginkább pszichológiai szakkönyvekben lehet olvasni, de ugyanúgy Jézus is megfogalmazta. A szeresd ellenségeidet arra utal, hogy ellenség csak az lehet aki utál, akiben van utálat az valószínűleg nem kapta meg a megfelelő mennyiségű szeretetet, ezért az ilyen embert nem lehet máshogy gyógyítani, csak ha szeretjük. Nem biztos, hogy meg fog gyógyulni, mert nem menhető meg mindenki, de ha meg lehet, akkor csak így lehet. Megjegyzendő, hogy az ellenségeim szeretete nem egyenlő azzal, hogy hagyom magam elpusztítani, természetesen védekezni lehet és kell is, ahogyan a szülő sem azért üti meg a gyerekét, mert utálja, hanem azért, mert szereti, csak próbálja észhez téríteni. Néha az észhez térítés drasztikus módszer kell legyen, ami természetesen támadás esetén, egy erős védekezést jelent, csak így járhat sikerrel a gyógyítás.
A tudatosság felé megtett első lépés tehát nem más, mint a szeretet „megtanulása”, ebből kifolyólag a megbocsátás és az ingyen kegyelem elsajátítása. Könnyű dolog ez? Nem, egyáltalán nem az. De ha sikerül, akkor rengeteg szenvedéstől tudja megkímélni magát az illető, és nem utolsó esetben, tovább tudja adni ezt a felfogást a gyerekeinek. Ekkor megszűnik az ösztönök erős parancsoló ereje. A szeretet legmagasabb megnyilvánulás pedig nem más, mint a tiszta szerelem, ami egy külön téma lehetne, de ennyire ne rugaszkodjunk el.
A teljes tudatosság megszerzéséhez persze ez önmagában nem elég. Tanulni kell! Tanulni a világ működését, hogy megértsük azt.
Induljunk ki egy hétköznapi helyzetből. Adott C ember, aki mondjuk megcsalja a barátnőjét. A barátnő ekkor jogosan lehet rá dühös, utálhatja, megvetheti. Ám, ha megérti, hogy egy ember nem úgy születik, hogy ő meg akar csalni akárkit is. A környezete teszi ilyenné, leginkább még gyerekkorában, ami ellen szinte nem tehet semmit. Ezek a viselkedési típusok annyira beleégnek az emberbe, hogy később, felnőtt korban már nagyon nehezen lehet ezen változtatni, de van olyan eset is, amikor már nem is lehet. Jézus is ezért kérdezte meg a gyógyítandótól, hol szeretne-e meggyógyulni. Ha nem azt a választ kapta, hogy igen, akkor tudta, hogy ezen az emberen sajnos már nem tud segíteni, és lehet már semmi sem tud rajta segíteni. Szóval látni kell, hogy amit cselekedett valaki egy megcsalással, az nagy részben olyan behatások eredménye, ami ellen az illető nem tehetett semmit. Egy gyereket, ha úgy nevelek, hogy nem adok neki rendes ételt, csak mondjuk csokit, akkor később lehet annyira rászokik a csokira, hogy nem is kell majd neki más. Plusz mivel ki van téve nekem, mint nevelőnek, lehet nem is tudja, hogy ez teljesen helytelen, hanem természetesnek fogja venni, amikor meg már rájön, hogy ez így nem járja, akkor már lehet, hogy késő. Ezt a folyamatot kell teljesen megérteni, akkor már lehet nem is fogunk annyira haragudni a másikra, inkább csak szánalmat érzünk majd iránta, ha esetleg megcsalnak, vagy sérelem ér bennünket.
A tanulás, megértés kiöli az emberből a haragra, gyűlöletre, utálatra, bosszúra való vágyat. Ezek az érzelmek, pedig nagyon le tudják húzni az embert, így megértéssel, tanulással szintén nagyon sok nyűg vehető le a vállunkról. Felszabadultabbak, boldogabbak lehetünk.
Összességében azt lehet mondani, hogy bár tudatos lénynek tartjuk magunkat, mégsem értjük azt, hogy mit is jelent igazán tudatosnak lenni, így nem is vagyunk azok. A sok konfliktus, negatív konforntáció, ami körbevesz minket, annak az eredménye, hogy nem vagyunk tudatunknál, hanem inkább ösztöni szinten működünk, és közben azt gondoljuk magunkról, hogy teljesértékű emberek vagyunk.
Van, aki nem fog már eljutni arra a szintre, hogy feltegye a kérdést magának. Miért gyűlölök, miért haragszom, miért akarok bosszút állni, miért van bennem ennyi negatív érzés? Viszont, aki eljut erre a szintre és felteszi magának a kérdést, annak látnia kell, hogy az út, ami ebből kihoz nem más, mint amit Jézus mondott a szeretetről és az, amit Budha (vagyis Buda) mondott a tanulásról.
Én csak azzal az üzenettel tudom zárni a gondolatot, hogy emberek: Tanuljunk és Szeressünk! J

A cím nem túlzás, de természetesen pontosításra szorul. Arra akarok utalni, hogy az a világ, amiben jelenleg élünk nagyon a végét járja. A végét járja, mert szinte minden szempontból fejlődési zsákutcába kerültünk. Legyen szó pénzügyi, politikai, közösségi, családi, nemzeti vagy természeti ügyről, a helyzet egyre kilátástalanabb. Nem tudom megbecsülni, nem is fogom, illetve nem is az én feladatom, hogy megbecsüljem mikor is szakad el az ominózus cérna, de már merek legalább tippelni. Eddig úgy gondoltam, hogy nagyjából egy ötven év múlva, vagyis még az én generációm életében, utána csökkentettem ezt a számot húsz, majd tíz évre, de látva az elmúlt öt év történéseit, már azt is ki merem mondani, hogy öt éven belül történik valami, ami egy mérföldkő lesz a történelemben. A helyzetet a világ szinte minden szempontjából megközelíthetjük és a világ minden táján fellelhetjük kisebb-nagyobb mértékben. Én most szeretném egy szempontból és egy helyről körbejárni a témát. Mégpedig Magyarországról és picit pénzügyi szempontból.

Talán sokaknak mond az a fogalom valamit, hogy devizahitel vagy deviza alapú kölcsön, esetleg deviza alapú lakáshitel, vagy svájci frank alapú lakáshitel. Mélyen nem szeretnék belemenni a részletekbe, csak annyira, hogy valamikor évekkel ezelőtt beköszöntött egy időszak Magyarországon, mikor valami furcsa és talányos okból kifolyólag minden hitel megdrágult. A semmiből feltűnt egy olyan hitellehetőség, ami messzemenően a legkecsegtetőbb volt az embernek, mégpedig a svájci frank alapú hitel. Rengetegen fel is vették, mégpedig annyian, hogy ma az országban kb egymillió ilyen szerződés él, ami legalább hárommillió embert érint.

A történetben nem is volt semmi pikantéria mindaddig, ameddig el nem kezdtek emelkedni a törlesztőrészletek, olyannyira, hogy egy olyan ember, aki eleinte havonta 20-25 ezer forintot törlesztett, az a mai napon már lehet, hogy akár 50 ezer forintot is törleszt. A helyzet addig durvult, mint még talán kölcsönszerződések miatt sohasem durvult el a világtörténelemben. Az elmúlt két évben körülbelül 10-15 ezer ember lett öngyilkos, ami a legszerényebb becslés szerint is további 30 ezer ember életét keserített meg, vagyis összességében fél százezer embernek fordult meg a sorsa. A kilakoltatások következtében rengetegen elhagyták az országot. Az elmúlt 2 évben a KSH szerint négyszázezren. Ezen kivándorlások jelentős többségét az okozta, hogy az emberek mindenküket hátrahagyva próbálják visszafizetni a kölcsönüket, mivel itthon nem tudnak ennyit keresni.

Egyszer a képbe lépett egy Kásler Árpád nevezetű úriember, aki szintén svájci frank alapú devizahitelt vett fel annak idején és vele is végigműveltek minden tortúrát. Viszont itt történt egy bökkenő a rendszerben. Úgy tűnt, hogy Árpád úr talpraesettebb volt a többi embernél és elkezdett utánajárni az ügynek, hogy a bankok mennyire jogosan jártak el ezen hitelügyletek körül. Igen meglepő eredményeket talált. Felfedezte, hogy a bankok a kölcsön folyosítása alatt és a szerződés megkötése után mérhetetlen mennyiségű törvényt hágtak át. Ezen felbuzdulva beperelte az OTP bankot, miszerint törvénytelennek találja a bank követelését. A szegedi ítélőtábla valamilyen csoda folytán igazat is adott neki, így első fokon megnyerte az ügyet. A szituáció újabb alkalommal is bíróságra került az OTP miatt, de Kásler úr ezt is megnyert, mert meggyőző bizonyítékai voltak. Az OTP ezután ismét fellebezett és a Kúriához került az ügy (régebbi nevén Legfelsőbb Bíróság), aki nyolc hónap tanakodás után kiküldte az ügyet Luxemburgba, akik várhatóan ismét ülni fognak rajta 2-3 évig. Itt mellékesen megjegyzem, hogy 2009 óta ez az ügy nem rendeződött, jelenleg is Luxemburgban pihen és nem képesek a bírák egy épkézláb ítéletet hozni, hogy akkor most kinek is van igaza. A felperesnek vagy az alperesnek? Továbbá az is megjegyzendő, hogy azt a szerződést, amit több év alatt sem tudtak végleg értelmezni és döntést hozni benne, a hitelfelvevő személynek a kölcsön felvételekor 20 perc alatt kellett átfutnia és így felvenni a devizahitelt.

Menet közben Kásler úr rengeteg fenyegetést kapott, személyesen Csányi Sándortól is, az OTP vezérigazgatójától. Miért fajulhatott ez az ügy eddig? A helyzet nagyon egyszerű. Ha Kásler Árpádnak tényleg igazat adna végleg a bíróság, akkor kiderülne, hogy Magyarországon az összes bank aki svájci frank alapú hitelt adott, az törvénytelenül tette ezt. Ebből kifolyólag az a sok ezer milliárd forint, amit az elmúlt években a bankok ezen a címen beszedtek, nem illeti meg őket. Ha nem is teljesen, de jó részben vissza kellene fizetniük. A pénzzel még annyi gond lehet, hogy ha egy nyílt szerződésben ilyen mértéktelenül képesek a törvénytelenségre, akkor miután megkapták a pénzt ki tudja mit tesznek vele. Adóznak vajon utána? Érezhető a rendszer instabilitása. Ha egyetlen egy embernek is bebizonyosodik az igaza (márpedig a törvények és jogszabályok szerint igaza van), akkor onnantól kezdve az egész bankrendszer bedőlhet és eluralkodik a káosz. Épp ezért mindent meg fognak tenni, hogy erről az ügyről az emberek ne is halljanak, illetve azért is, hogy el legyen havazva a per.

Útközben történtek még érdekességek. Káslér Árpád beperelte Csányi Sándort nyílt fenyegetőzésért, illetve 12 magyar bankot is bepereltek a Hágai Nemzetközi Bíróságon népírtás vádjával.

A második per tétel lehet egy kicsit durva, de gondoljunk bele jobban a helyzetbe. Azt feltételeznénk, hogy a bank profitmaximalizálásra törekszik. Ha így lenne, akkor mit mondana? Azt mondaná, hogy tudjátok mit emberek? A törlesztőrészleteket lejjebb viszem, csak fizessetek nekem életetek végéig. Ehelyett mit csinál? Olyan mérhetetlenül emeli a törlesztőrészleteket, hogy az emberek elkezdenek öngyilkosok lenni. Ha még az első kétezernél nem is feltűnő a dolog, de a tizenkét-ezrediknél talán el kellett volna gondolkodni, hogy nem túlzás ez egy picit? Eszük ágában sincs ezen elgondolkodni. Ez mutatja, hogy a háttérben nagy valószínűséggel nem a profitról szól ez az egész, hanem valami oknál fogva az emberek egy részét szeretnék eltüntetni. Így talán érthetőbbnek tűnik, hogy miért is állja meg a helyét egy népírtás erős gyanúja miatti per.

Most már kezd elharapódzni a helyzet. 2013 április 21-én Kásler Árpád és sok mellé állt devizahiteles immáron harmadjára is szervezett egy gyülekezőt a Hősök terén. Ezt felfoghatjuk úgy is, hogy hadsereget toboroznak a bankok ellen. (Videó itt: https://www.youtube.com/watch?v=kqIy3GhYWFk) Szándékuk az, hogy a bankok jelenlegi rendszerét és a jelenlegi politikai vezetést teljesen megszüntessék és olyan politikai és pénzügyi helyzetet teremtsenek az országban, ami megvédi az embereket, többek között az uzsorásoktól is. Vissza szeretnék állítani az ország történelmi alkotmányát is, a Szent Korona alkotmányát. Ezen a gyülekezőn csak 10-15 ezer ember vett részt, így a célkitűzés még nem reális, viszont ha sok emberhez eljut a hír és összegyűlik egy kritikus tömeg, ami nagyjából fél millió ember lehet, akkor a cél is reálissá válik. Az események nagyon hasonlítanak az 1848-49-es szabadságharc előtti eseményekre. Kérdés, hogy ha tényleg tovább folytatódik a bankok ilyen szintű nyerészkedése, akkor meg lehet-e úszni ezt a helyzetet mészárlás nélkül?

Ezen az egy példán látszik, hogy a helyzet kezd kiéleződni. Nehogy azt higgyük, hogy csak itthon és csak pénzügyi szempontból. Az egész világon és minden szempontból. Ezért is állítom azt, hogy a világ ahogyan eddig ismertük valamilyen módon változni fog, drasztikusabban, mint az elmúlt évtizedekben. Hogy ez a változás milyen mértékű és milyen gyors lesz, azt talán csak a jó Isten tudja. De nem árt számolni egy esetleges újabb világháború kirobbanásának a lehetőségével sem. 

Ismerősömmel pár nappal ezelőtt egy beszélgetés közepette elvetődött a téma a történelem irányába. Én elmondtam, hogy mi az álláspontom ezzel kapcsolatosan és ő is elmondta, mit gondol erről az egészről. Tömören a logikájának a lényege az volt, hogy a történelemmel már felesleges foglalkozni, ugyanis ami volt, az már elmúlt. Megváltoztatni sosem fogjuk tudni, ebből kifolyólag kár vele törődni. Azt is hozzátette, hogy szerinte én azért foglalkozok sokat történelemmel, mert kezdeni akarok a múlttal valamit. Ezt a második kifejezését nem is értettem pontosan, mert nem tértünk ki arra, hogy ez nála mit is jelent. Az viszont biztos, hogy nem pontosan így gondolta, mert ez így teljesen értelmetlen lenne. Nem is ebben rejlik a lényeg, hanem a mondandója első fele az, ami megragadta a figyelmem. „A történelemmel azért nem kell foglalkozni, mert már elmúlt, nem tudunk rajta változtatni.”

Eszembe ötlött az, hogy hányszor is hallottam már életemben ezt a mondatot. Hányszor mondták már azt a környezetemben, ha nem is feltétlenül nekem, hanem egy általam hallott beszélgetés folyamán, hogy miért tanuljuk ezt? Mi értelme?  A múltat teljesen felesleges bolygatni, haszontalan időtöltés. Már előfordult olyan vélemény is ezzel kapcsolatosan, hogy kifejezetten káros a történelemmel túlzott mértékben foglalkozni.

Mindig bosszant egy kicsit az ilyensfajta hozzállás. Bosszant, mert nem értem meg, hogy miért nem látja az emberek nagy része azt, hogy mi folyik körülöttünk. Miért nem tud az emberek nagy része logikusan belegondolni ezekbe a kérdésekbe és miért csak klisé indokokkal bújnak ki a kérdések alól.

Ha el lehetne beszélgetni az emberekkel erről, ugyanis sokszor nem is lehet, akkor elmondanám nekik is, hogy játszanak el a következő gondolatkísérlettel:
Az egyik nap úgy kelnek fel, hogy az életük teljesen ki lett törölve a fejükből. Beszélni és gondolkodni tudnának, de fogalmuk sem lenne, hogy kik ők, hol laknak igazából, hol van egyáltalán az a hely, ahol éppen felkeltek. Ebből kifolyólag azt sem tudják, hogy mi a napi teendőjük, mit kell csinálniuk, egyáltalán semmit sem tudnak a saját életükről. Lényegében ha most bemenne valaki és mondana nekik valamit, akkor vagy megrémülnének, hogy ki a fene ez, vagy kénytelenek lennének elhinni azt, amit az idegen állít.
Gondoljunk abba bele, hogy egy ilyen „agymosást” lehetséges lenne irányítani. Azt tudnám mondani, hogy mikor az ember reggel felkel, akkor higgye azt, hogy én vagyok az apja és higgye azt, hogy az igazi édesapja az egyik legnagyobb ellensége. Milyen hatalma lenne annak az embernek, aki emberek százait, ezreit lenne képes így agymosni és ilyen módon elfelejtetni velük a múltat, a történelmet?

Bővítsük ki ezt a gondolatmenetet. Tegyük fel, hogy nem egyéni sorsról, életről beszélünk, hanem például egy nemzetről. Ha nem is az egyik napról a másikra, de mondjuk történelmi viszonylathoz képest rövid idő alatt, mondjuk egy olyan 150 év alatt, sikerülne egy nemzet „fejét” úgy átmosni, hogy ne érdekelje a saját történelme, ha pedig érdkeli, akkor is olyan ferdített információkhoz juthasson hozzá, ami nem igazán fedi a valóságot. Egy ilyen nemzettel lényegében azt lehet csinálni, amit nem szégyelnek, ugyanis ha azt mondja egy csoport, hogy bűnösök vagytok, mert a múltban ezt és ezt tettétek, akkor ki tudják húzni a nemzetből azokat az értékeket, amiket csak akarnak, hiszen az emberek egy része biztosan nem is lesz érdekelt a kérdésben, mert nem érdekli a történelem, így biztosan igaz, amit mondanak. A másik fele a társaságnak pedig helytelenül tudja az eseményeket, nem azt a történelmet ismeri, ami valóban történt, hanem egy ferdített változatot, ami példánkban azt állítja, hogy tényleg bűnösök vagyunk.
Szerintem be lehet látni, hogy a személy és a nemzet közötti párhuzam teljes mértékben fenn áll. Azzal a különbséggel, hogy maga az agymosási folyamat egy személy esetében gyors, egy nemzet esetében lassabb, de ugyan úgy elvégezhető. A személy esetében az információ kitörlése megyegyezik azzal, amikor a nemzet egy generációját/generációit érdektelnné tesszük a történelemmel szemben, a hamis információ bevitele ugyan úgy mind a két esetben lehetséges. Mi lesz az eredény? Teljes kiszolgáltatottság. Mind egyéni szinten, mind nemzeti szinten azt tudnak művelni az áldozattal, amit csak akarnak.

Így már talán világosabb lenne az ismerősömnek is az a tény, hogy a történelmet nem magunkért, és azért kell ismerni, mert unatkozunk, idegeskedni akarunk rajta vagy panaszkodni szeretnénk vele kapcsolatban. Ha mi nem visszük tovább azokat az értékeket, amiket kaptunk, nem tanuljuk meg rendesen, és még csak a szándék sincs meg bennünk, hogy megismerjük a valóságos eseményeket, akkor onnantól kezdve az országunkat, a gyermekeinket kitesszük annak a veszélynek, hogy bábként tudják majd őket rángatni a jövőben. És ne legyenek illúzióink. Amilyen világot élünk ma, ezt könyörtelenül meg is fogják tenni. Ha nem vállalunk felelősséget azért, hogy honnan is származunk, miket tettünk, mi a szerepünk a történelemben, akkor könnyen rászednek minket is, de leginkább az utódainkat. A történelem nem ismerete továbbá magában horja azt a veszélyt is, hogy nem csak kiszolgáltatjuk az utánunk következő generációt, hanem irányíthatóan szolgáltatjuk ki, mert ha nem tudjuk mi történt, akkor olyan történelmet tanítanak a gyerekeknek ellenállás nélkül, amiben bizonyos esetben tényleg bűnösnek titulálhatják őket olyan bűnökért, amiket el sem követtek a felmenőik.

Fontos lenne megérteni mindenkinek, hogy nem a magunk felelőssége ez. Az ország jelenleg azért áll olyan gazdasági helyzetben, mint most, mert az előttünk lévő pár nemzedékkel már meg tudták csinálni azt, amit éppen velünk is csinálnak. Érdektelenné tették őket a históriával szemben vagy hamis eseményeket tanítottak nekik is. Egy olyan tömeg, aki tisztában van azzal, hogy honnan ered, honnan származik, mi végett van a világon, tehát határozott és bátor a szerepét illetően,  az kizsákmányolhatatlan. Ne is gondoljuk azt, hogy példának okáért egyetlen egy politikus is megcsinálhatná azt egy ilyen történelmi ezzel együtt nemzettudatban erős országban, mint amit itthon már jó pár évtizede csinálnak. Egy rossz politikai lépés után az lenne az első, hogy kitessékelnék a képviselőt az országházból, ha pedig nagyon súlyos vétket követett el, akkor fel is koncolnák. Ne féljünk, nem lenne olyan ember, aki rosszat merne tenni az országgal.

Egy szó, mint száz. A történelemtudás és hangsúlyozom, a helyes történelemtudás nem csak egy egyszerű időtöltés vagy szabadidős tevékenység, hanem egy rengeteg vonzattal rendelkező kardinális kérdés. Egy olyan kérdés, ami érinti a jelenünket és nagyon súlyosan a jövőnket, ugyanis, aki el tudja törölni a múltat, annak a kezében van a jövő. Márpedig ha ilyen tettre képes, akkor az újonnan nyert hatalmát sem jóra fogja használni.

Éppen matematika szigorlatról tartottam munkahelyre, mikor is a buszon egy következő tartalmú beszélgetésre lettem figyelmes:

„A legutóbbi buliban is teljesen úgy öltözött fel Ancsa, mint én. Arról nem is beszélve, hogy ugyanolyan parfümöt vett, mint én. Biztosan tőlem vette az ötletet, mert nem ismerek más embert, aki ilyen parfümöt használ. Nincsen egyáltalán saját stílusa, nincs benne egyediség.”

A továbbiakat nem hallottam, mert a két leányzó leszállt a buszról, de ez a kis szösszenet is épp elég volt ahhoz, hogy ravaszként funkcionáljon és elindítson bennem egy alaposabb elmélkedést.
Ugyan, az a mondat nem hangzott el a diskurzus során, hogy egyedinek lenni jó és sablonosnak, más embereket másolva élni, „saját” stílus nélkül létezni rossz, de nagyjából ez volt a tartalmi mondanivalója a szövegnek. Ekkor döbbentem rá, hogy mennyi ember is gondolja azt manapság, hogy „Légy egyedi”, vagy a már legutóbb is említett „Valósítsd meg önmagad” életfelfogást mennyien részesítik előnyben.

Egy hétköznapi jelenségről van szó, annyira hétköznapi, hogy szerintem nem is leptem meg senkit azzal, hogy lehet ilyesmiket hallani itt-ott a nagyvilágban. Gondolom ebben a pillanatban senki sem a földről tápászkodik felfelé, hogy mik vannak. Ugyanakkor érdemes jobban átgondolni az adott témát, mert nagyon mélyre vezet.

Mit is jelent egészen pontosan egyedinek lenni? Szerintem ezt egészen pontosan senki sem tudná nekem megmondani. Olyan ruhákat hordasz, mint senki más? Olyan ízlésed van, mint senki másnak? Kérdés az, hogy vezet ez valahova? Több ember leszek én attól, ha „egyedi” vagyok? És mi van akkor, ha nem vagyok egyedi, hanem külsőre átlagos vagyok? Akkor már kevesebb ember lennék bárkitől ezen a Földön? Mi lenne akkor, ha mindenki egyedi lenne? Akkor már az egyediség lenne általános és azok lennének egyediek, akik a másikat utánoznák.

Ennek az egész felfogásnak semmi értelme, ugyanis nem vezet sehova. Először is, senki sem lehet teljesen egyedi, mert ma már annyi stílus, párosítása és kombinációja van a viseleteknek, a külső megjelenésnek, hogy maximum csak ormótlanul nevetséges viseletekkel lehetne valaki egyedi. Másrészt, ha valaki teljesen megpróbálja másolni a másikat, akkor sem lesz ugyanolyan, mert két ugyanolyan ember még akarva sincsen.

Az egyediség amúgy sem a külső. Sajnos a mai világban viszont szeretnek az emberek ezek alapján ítélni. Jobb családanya, családapa lesz valaki, ha egyedi? Jobban fogja szeretni a nemzetét, jobban fogja szeretni Istent, ha egyedi? Erősebbek lesznek a családi kötelékek közte és a rokonai között, ha egyedivé válik? A társadalomnak egy hasznosabb tagja lesz ezáltal? Ezek közül egyik sem fog megvalósulni sajnos.

Aláírom, hogy unalmas lenne a világ, ha mindenki ugyanolyan lenne, de nem tudunk ugyanolyanok lenni, ha akarunk sem. A természet már megoldotta helyettünk ezt a problémát. Észre kell venni, hogy ezt a „gondolatmagot” szándékosan vetették el az emberek fejében. Az egyediség éppen arra szolgál, hogy az embereket eltávolítsa egymástól. Ne azt vegyék figyelembe az emberek, hogy miben tudnának segíteni a másikon, mi az az erő, ami összetartja őket. Ne is azt, hogy mi az, amit ketten vagy többen sokkal hamarabb elérhetnének, mint egyedül. Nehogy akárki is úgy gondolkodjon, hogy bennem is magyar szív dobog, benne is magyar szív dobog, épp ezért összetartozunk, egy láthatatlan erő összeköt minket, egy a célunk, egy a vállalásunk. Az egyediség is csak egy fegyver azok kezében, akik irányítani akarják a világot, hogy az embereket megosszák. „Divide et impera! - Osszd meg és uralkodj!”, szól a mondás. Már több ezer évvel ezelőtt tudták a nagyravágyók, hogy egy egységes, erős összetartó közösséget, egy nagycsaládot, egy nemzetet nem tudnak szétszedni. Emiatt különböző praktikákhoz kell folyamodni, hogy az összetartozás megszűnjék. Ha már a kapcsolatokat szétzilálták, akkor nem lesz egy ép ellenállás, ami egységként fel tud lépni a kizsákmányolás ellen.

Pontosan ez a lényege ennek az egyediségnek is. Az emberek figyelmét a lehető legtöbb dologgal el kell terelni a fontos és lényeges kérdésekről és összefüggésekről, hamis értékeket és példákat kell nekik teremteni, hogy felületes és széthúzóak legyenek, ezáltal az járassa velük a bolondját, aki akarja és úgy, ahogyan akarja.

Talán mindenki megfigyelte, hogy az élet egyre nehezebbé válik, mert egyre kevesebb pénzt tud keresni az ember és ez a kevés pénz is egyre kevesebbet ér. Ezt pontosan azért tehetik meg velünk, illetve mindenkivel a világon, mert nem létezik már olyan jóformán emberek között, hogy egység. Egyediek akarunk lenni, a másiktól különbözőek, pontosan azt keressük, ami eltávolít minket egymástól és nem pedig azt, ami közelebb hoz. Nem azt, ami ismét talpra állítja a kis közösségeket, a nagyobbakat és így az egész világ egységét. Nem azt keressük, ami összehozna a mellettünk lévővel és a „haverjainkkal”, hanem azt, ami különbözővé tesz minket.

Aki egyedi akar lenni, különböző és nem pedig a másikkal hasonlatos, vele egyetértésben élő, az meg is érdemli, hogy az élete egyre rosszabb legyen. Ha neki még nem is, de lehet, hogy gyermekének, vagy unokájának ez már az életébe fog kerülni. Feltéve persze, ha egyáltalán lesz gyermeke, mert nem gondolja azt az ellenkező nemről, hogy ostoba.

Pár napja beszélgettem egy „ismerőssel” és mint ahogyan az emberek egy részétől manapság már megszoktam, ő is panaszkodott nekem. Hozzáteszem, hogy ezt meg is értem a mai világban, mert sok embernek nem fenékig tejfel az élete, nekem sem, így valahol érthető az, hogy sokan panaszkodnak az életkörülményeikkel kapcsolatban.

Az aktuális gondja éppen az volt, hogy a legjobb barátnője egy egyszerű Budapest melletti lány, akit az ismerőseinek egy része folyamatosan szapul, azért, mert nem ad magára olyan szempontból, hogy nem sminkeli magát, nem jár több tízezer forintos ruhákban, nem használ több ezer forintos parfümöket, stb. Az egyik idősebb ismerőse még azt is ki merte jelenteni, hogy kedves ismerősöm kereshetne szebb barátnőt is. Ez verte ki nála a biztosítékot teljesen. Kifakadt, hogy miért ilyen rosszindulatúak az emberek, mert mi más ez, ha nem rosszindulat? A barátságot talán szépségre mérik? Miért nem törődnek az emberek a saját problémájukkal és az őket nem érintő dolgokba miért kell negatív módon beleszólni?

Érthető is az idegessége, mert látszólag nem látja át a helyzetet, nem érti, az ok okozati összefüggéseket a mai világban, az embereket hibáztatja, mert ilyenek és idegesíti, hogy ha ő nem lett ilyen, akkor mások miért „rosszak”, miért akarnak faramuci módon a másiknak keresztbe tenni?

Itt álljunk meg egy kicsit, mert nagyon fontos megérteni az alapvető összefüggéseket.

Első lépésnek azt tartom nagyon fontosnak, hogy minden egyén megértse, a panaszkodás egy eszméletlenül negatív „energia”. Engedtessék meg nekem, hogy ilyen kifejezéseket használjak. Nem kell ördöngösségre gondolni, elmagyarázom mire gondoltam. Tudom, ezt sokan tudják, de legyen kerek egész a gondolatmenetem.
A panaszkodás a mi energiáinkat is szívja, mert felemészti a figyelmünket, állandóan ilyesmikkel foglalkozunk, pedig nem tudunk rajta változtatni, illetve akinek panaszkodunk annak is káros tényező, ugyanis az ő esetleges pozitív gondolatait is, ha nem is tartósan, de előfordulhat, hogy a beszélgetés időtartamáig leromboljuk. Szóval mielőtt valaki panaszkodásra adná a fejét, gondolja át, hogy érdemes-e. Két dologgal nem kell foglalkozni, amin tudunk változtatni, és amin nem.

Miért tesznek keresztbe egymásnak az emberek?
Képzeljünk el egy gyereket, akit születésénél fogva egy szobában nevelnek. Folyamatosan ezt nevelik bele, hogy a kinti világ élhetetlen, ne is próbáljon meg kimenni, mert elpusztul. Fogalma sem lesz róla, hogy igazából mi történik a kinti világban, elfogadja nevelőinek a tanácsát és nem megy ki. Tételezzük fel, hogy még különböző eszközöket is bevetnek annak érdekében, hogy a gyerek meg ne inogjon a hitében, például itt-ott egyszer kétszer megsebesítik magukat és azt mondják a gyereknek, hogy kint szerezték és nagyon nagy szerencséjük van, hogy túlélték.
A gyerkőcnek egy teljesen eltorzult képe lesz a világról. Ugyan így képzelhetjük el a mai világot is csak nagyban. Adott a társadalom, ahol folyamatosan azt a képet adják nekünk, hogy a másikat taposd el, mert ha jobb nálad, akkor vetélytársad lesz, lehet, ő többre viszi, mint te, és ezáltal kevesebb leszel. Valósítsd meg önmagad, a többit pedig tojd le. Élj a mának, ne érdekeljen, hogy mit teszel, mert úgyis csak egyszer élsz, ki kell élvezni. Ezeket az ideológiákat kapjuk a TV-ből, internetről, rádióból, újságokból, magazinokból és a világból is, mert az idősebb generációt sokkal jobban beszennyezték a médiumok, így ezt a képet adják nekünk - fiataloknak – tovább akarva vagy akaratlanul.

Mondjuk azt, hogy mi szerencsés emberek vagyunk és látunk jó példát szüleinktől, ismerőseinktől. Látjuk, hogy a másik segítése sokkal előnyösebb, mint az átverése, mert akkor lehet ő is segíteni fog nekünk. Ha átverjük, akkor valószínűleg ő is így fog hozzánk állni. De mi van akkor, ha sok embernek nincs példa az életében, akkor bekerülnek a „szobába”, fogalmuk sem lesz arról, hogy lehetne másként is viselkedni, mert eleve nem is tudják, hogy van másfajta viselkedési mód is, illetve annyiszor és olyan dózisban kapják a rossz felfogást, hogy a részükké válik, gondolkodás nélkül alkalmazni fogják az életben.
Erre egy egyszerű kis példa. Mondták már nektek anno, hogy társaságban nem illik sugdolózni? Általában mindig az volt a válasz, hogy persze nem illik, és ha éppen azt csináltátok, akkor abbahagytátok vagy rossz gyerekek voltatok és direkt csináltátok tovább. De belegondolt akárki is ennek az értelmébe? Nem társaságban nem is tudsz sugdolózni, mert akkor egyedül vagy. Egyedül meg mi a fenének sugdolóznál? Ha például azt súgom oda a barátnőmnek, hogy kiszaladok WC-re, azt pedig mindenki tudtára kellene adnom? Szóval csak társaságban tudsz sugdolózni, mert csak ott van értelme, tehát úgy egy fokkal értelmesebb lenne ez a mondat, hogy „Nem illik sugdolózni.”. De még így is vannak helyzetek, mikor értelmesebb valamit csak egy emberrel megosztani, mint mindenkivel.
Ez csak egy egyszerű kis példa volt, hogy mennyire belénk tud ivódni egy viselkedési forma, egy gondolat, egy életszemlélet. Annyiszor látunk valamit, hallunk valamit, hogy már meg sem kérdezzük mi értelme ennek vagy helyes-e ez, csak csináljuk. A mai világ telis tele van ilyenekkel, aminek a táptalaja leginkább a média. Annyit tukmálják belénk a hülyeségeket, hogy már meg sem kérdezzük, csak utánozzuk, ezáltal lényegében „programozva” vagyunk.
Pontosan ezért tesz sok ember szemét dolgokat, mert ezt látja, és annyiszor látja, hogy önkéntelenül is életének a részévé válik. Nem úgy született, hogy rossz akar lenni, a világ rontja el szisztematikusan.  Az ember eredendően jónak születik. Erre mondhatnák páran, hogy nem is, mert irigynek születik, mint a kutya is példának okáért. Erre csak annyit szoktam mondani, hogy tudat nélküli lényt butaság egy tudatos lénnyel összekeverni, mint az ember. A fű is mondhatná azt, hogy nekem nem kell tápanyag, mert nem vagyok irigy, a mellettem lévő fának adom. Ebben az esetben kipusztulna. A természetnek csak úgy van értelme, ha minden tudattalan lény irigy, mert csak így maradhat meg az egyensúly. A futóversenynek is csak úgy van értelme, hogy a leggyorsabb nyer, aki „lealázza” a másikat, mert ha azt néznék, hogy ki a leglassabb, akkor addig állnának az emberek a pályán, ameddig meg nem halnak, csak hogy ők érjenek be legkésőbb. Nincs értelme az egésznek.
Ellenben egy tudatos lény olyan lesz, mint a környezete, azt fogja igaznak, valósnak, jónak hinni, amit a környezet csinál, ez a hit egy idő után pedig beépül a tudatalattinkba és hit nélkül utánozni fogjuk kérdés nélkül.
A lényeg az, hogy nem az emberek hibája az, hogy rosszindulatúak. Nem is lehet őket ezért hibáztatni, mert önhibájukon kívül válnak ilyenné. Kevés az az ember, aki „kívülről” meglátja magát valami okból kifolyólag és rájön, hogy rosszul cselekszik. De ezt sem ő akarja, hanem az élet éppen hoz egy olyan helyzetet, ahol „megvilágosodunk”, sorsunk nincs a kezünkben ilyen szempontból, a tényleg fontos kérdésekben nem tudunk dönteni, csak a másodlagos kérdésekben, így ki vagyunk szolgáltatva a sorsunknak. Épp ezért nem lehet és nem is szabad a rosszindulatú embereket hibáztatni, csak magunknak gyártunk vele problémát és hátráltatjuk magunkat. Jézus is pont azt mondta, hogy minél gonoszabb egy ember, annál inkább szeretni kell, mert annál jobban kicseszett vele a világ.

Azt is mondják sokan, hogy minél több embert ismer, annál jobban szereti a kutyáját, és néha a kutyában több emberséget lát, mint egyes emberekben. Igazat kell, hogy adjak nekik. De ez miért is van? A kutya csak azt csinálja, amit a természete parancsol, a reflexeinek és ösztöneinek engedelmeskedik. Ellenben az ember nem ezt csinálja, mert őt a világ átírja. A kutyákra sem biztos, hogy ezt mondanánk, ha minden kutyát születésétől kezdve tudatosan gyilkolásra tanítanánk, illetve arra, hogy mindenkit egyből tépjen szét.

Harmadik tényezőként meg kell azt is értenünk, hogy amilyenek mi vagyunk, olyan embereket fogunk magunkhoz „vonzani”. Erre is mondok egy egyszerű példát. Ha panaszkodunk a környezetünknek, akkor tudják, hogy szeretünk panaszkodni, ezért a boldogabb emberek eltávolodnak mellőlünk, a panaszkodósak pedig elkezdenek ugyancsak panaszkodni, mert ha mi ezt csináljuk, akkor csak szeretjük, ha velünk is ezt csinálják.

Ne haragudjunk az emberekre, lássuk át az egész képet és minden egyes minket ért negatív hatás esetében tegyen minket boldogabbá az, hogy mi nem teszünk ilyet, mert hozzánk hálás volt a sors, ugyanis felnyitotta a szemünket és megláttuk, hogy a rossz ösvényen haladunk. Felejtsük el a panaszkodást, álljunk hozzá pozitívan az élethez, ebben az esetben minket is sokkal könnyebben megtalál majd a szerencse és a boldogság. Ameddig mi magunk is panaszkodással élünk, addig az élettől is ugyanezt fogjuk visszakapni. 

(A valósággal való bárminemű egyezés csupán a véletlen műve.)

Réges-régen mikor a Föld elkészült, akkor a teremtő alaposan szemügyre vettem művét, szeretettel tekintett minden egyes teremtésére, boldogan nézett az állatokra, a növényekre, a lankás völgyekre, magas és havas hegyekre, az emberre. Ahogyan ő szerette őket, teremtményei is úgy szerették őt. Harmónia uralkodott a világban. Viszont Isten úgy gondolta, hogy az embert, még ha saját képmására is tudatos lénynek teremtette, nem lehet tudatos lény. Nem lehet tudatos, mert nem ismeri a szabad akaratot. Azért szereti az ember Istenét, mert nincs más, kit szerethetne, nincs meg a szabad választás lehetősége, így hiába a tudat, nem tud élni vele az ember.

Isten szomorú lett, búslakodva mászkált a Mennyek országában. Arkangyalai köré gyűltek, s kérdőre vonták urukat, hogy mi bántja. Isten elmondta nekik, hogy teremtményei, az emberek nem lehetnek egészen hasonlatosak hozzá, mert hiába tudatos lények, nem választhatnak. Azt szeretné, ha az ember választhatna, és azért szeretné teremtőjét, mert úgy döntött, ez az akarata, és nem pedig azért, mert nincs más választása, nem ismer más lehetőséget.
Az angyalok tanácstalanok lettek, de az Úr ekkor kérdést intézett feléjük. Arra volt kíváncsi, melyik angyal szereti annyira, hogy örök száműzetést vállaljon az égből és az idők végezetéig kísértse az embert. Kísértse, ezáltal az embernek választási lehetősége nyíljon. Egyik angyal sem vállalkozott. Hosszas tanakodás után azonban az angyalok legfényesebbike, a fényhozó ura elé lépett, letérdelt, megfogta kezét könnyezve és azt mondta: „Én – Lucifer - vállalom a feladatot, legyen hát úgy, ahogyan vezérünk akarja. Száműzzetek a Mennyből, taszítsatok a Földre, ott majd kísértem az embert az idő járásának végéig.” Isten látta, hogy Lucifer elszánt, így elfogadta akaratát, de e nagy áldozat fejében Lucifer kívánhatott valamit. A fényhozónak egyetlen egy kérése volt, az emberek kísértése közben valahányszor egy ember elfordul tőle és Istenhez fordul, ő feljöhessen egy időre ismét a Mennyek kapuja elé és hallhassa testvérei, Raffael, Michael, Uriel, Gábriel éneklését.

Lucifer ezennel száműzve lett eddigi lakhelyéről a Földre. Megérkezésekor hatalmas fényű hullócsillag jelent meg az égen jelezvén, hogy az Isten akaratát végrehajtó angyal átlépve a szellemvilág kapuját, immáron az anyagi világban folytatja munkáját, beköltözik az emberek fejébe és kísérteni fogja őket, ameddig csak az emberiség fennáll.

Nagyon jól tudta, hogy a teremtő mindenható mivoltából azonnal véget vet a folyamatnak, ha túl messzire megy, így munkája korlátlan, olyan erővel kísérheti a nőket és férfiakat, ahogyan csak tőle telik.

Először is kiszemelt magának egy embercsoportot, mert tudta, hogy egyedül nem lesz képes véghezvinni a tervet. Ezen emberek majd minden egyes fontosabb pozíciót megszerezve az emberi társadalmon belül hatékonyak el tudják végezni munkájukat. Meg kell szüntetnie az emberek Istenben való hitét, a vallásokat el kell törölnie a Földről, a nemzeteket fel kell számolni, a család szentségét meg kell szüntetnie, az emberi kapcsolatokat ketté kell vágnia. Minden olyan fogalmat meg kell semmisíteni, ami a szeretetre, a teremtő atya szeretetére emlékezteti az embert, illetve minden olyan fogalmat, ami az erkölcsi értéket jelent. Ha az ember olyan világban nő fel, ahol nem is ismerik Isten az erkölcs és a szeretet fogalmát, akkor kísérteni is sokkal hatékonyabban lehet, ha nem is tud Istenről az ember, de valahogyan mégis eljut hozzá, mégis bevallja, hogy Isten szeretetével és tanításaival lehet igazán boldog, akkor a teremtő is láthatja, hogy az ember szabad akarattal rendelkezik és így is amellett döntött, hogy őt szeresse.

A vallások eltörlésére háborúkat kell indítani, a háborúkat olyan emberek vezessék, akik Isten nevében támadnak és gyilkolnak, azért, hogy az emberek látva ezt a mészárlást még jobban eltávolodjanak a teremtőjüktől.

Az ünnepeket, melyeket Istenhez kötik, át kell formálni, anyagias és ostoba hiedelmekkel kell helyettesíteni a valódi, szeretetre felszólító ünnepi tartalmakat. Az embernek tojást tojó nyulat, kéményen bemászó Mikulást kell adni, azokat az ünnepeket, melyek nem befolyásolhatók ilyen módon, el kell tüntetni.

A mindennapi örömöt kell előnyben részesíteni az igazi örömforrást le kell járatni. A család fogalmát az ember dobja el, s helyette propagálni kell neki a szexet, azt a tévhitet kell kelteni a fejében, hogy ez az örömök igazi forrása. Éljen a mának, ne tervezzen, ne törődjön a holnappal, a környezettel, más emberekkel, saját önző, mohó céljainak éljen. Ahol csak lehet, a férfiaknak tökéletes nők meztelen testét kell mutogatni, a nőknek pedig tökéletes férfiakét. Azt a látszatot kell bennük kelteni, hogy ilyen férfiak és nők léteznek és a belső tartalomra, személyiségre fel sem kell hívni a figyelmet. Csupán a testiség, az érzéki örömök, a gátlástalan vágyaknak élhetnek. A szeretet, szerelem fogalmát meg kell semmisíteni. Az ember szerelmének hármas megjelenését tilos életben tartani. Nem lehet szerelmes se a párjába, ezzel családjába, nem lehet szerelmes nemzetébe, nem lehet szerelmes a teremtő Istenbe.

Az embereket el kell szakítani a természettől, hogy ne érintkezhessenek a teremtő munkájával. Kockákba kell őket zárni, mint a levágandó állatokat. Nem termelhetik meg maguknak az élelmet, innivalót, nem építhetnek maguknak házat, nem végezhetnek semmit, ami teremtő, alkotó munka lenne. Felesleges, semmire sem való munkákat kell kitalálni, melyek elvonják a figyelmét az igazi értékekről. Be kell szorítani lakásokba, ott is lehetőleg a szobákba, hogy családjával se beszéljen, minél kevesebbszer találkozzon szeretteivel, ha találkozik, akkor is csak felületes dolgokról beszélhetnek. Kütyüket kell kitalálni, melyeket ha megkapnak, akkor az idejük nagy részét lekötik, ezen kütyükön csak felesleges időtöltéseket szabad megengedni, nehogy okuljanak vagy felfigyeljenek a turpisságra. Gigantikus korporációkat kell létrehozni, mely elveszi az emberek kezéből a hasznos munkát. Szigorúan tilos az embernek magának termelni, a családdal együtt gazdálkodni, falvaknak, kisvárosoknak összegyűlni és érték alapú közösségeket alkotnia, melyben a természet látja el őket, úgy, hogy nem élik fel saját környezetüket.

Az embernek újabb problémákat kell teremteni. Jelenjenek meg betegségek, melyeket nem lehet gyógyítani, az ősi tudást, mellyel betegségeket tudtak gyógyítani el kell venni tőlük, ezáltal eddig könnyedén kezelt betegségeket is gyógyíthatatlanná kell tenni. Azokat az élelmiszereket, melyeket nem termelhetnek meg saját maguknak, hanem cégek és gépek termelik meg nekik, tele kell tenni vegyszerekkel, ahogyan a különböző háztartásban előforduló minden egyebet is, ezáltal sokkal több betegség lesz, sokkal hálátlanabbak lesznek az emberek, pláne a teremtővel szemben.

A mentális megbetegítésre fel kell használni a tudományt. Olyan nézeteket, találmányokat, felfedezéseket kell napvilágra hozni, melyek Istent „megszüntetik”. A magát műveltnek tartó ember ne tudta a teremtő létezését, sőt egyenesen tagadja. A szülést meg kell szentségteleníteni. Az anyák innentől kezdve nem szülhetnek az általuk felépített családi házban, össze kell őket zsúfolni termekben, hol tömegesen, ipari méretekben működnek szülészetek, az újszülött gyermeket azonnal el kell választani édesanyjától mondva csinált indokokkal, hogy ne az ő arcát lássa meg elsőnek. Az áldott állapot, várandóság fogalmát le kell cserélni, innentől a nő legyen terhes, legyen teher neki, a gyermek vállalása, az a dolog, mely a legszentebb egy nő számára, mellyel a teremtő atyához a legközelebb álló minőség lesz a Földön, legyen szentségtelen és gondként beállítva.

A szavak veszítsék el régi jelentésüket. A nyelveket is össze kell zavarni, hogy ezzel is a lehető legtöbb káosz keletkezzen, ugyanis, ahol rend van, ahol kozmosz, harmónia van, ott az ördögi cselszövés nem talál táptalajra.

Egy ilyen világban már el van zárva az ember Istentől, de mégis meg van a lehetősége arra, hogy megtalálja Istent. Minden egyes ember, aki a kísértésnek ellenáll és felismeri az öröm és szeretet igazi forrását, innentől kezdve örömet fog szerezni magának, Lucifernek, ki újra láthatja testvéreit és a teremtőnek, ki innentől tudja, hogy az ember szabad akaratából fordult felé szeretettel.

Bármikor felnézek az égre és látom a csillagokat, legyen az egy hideg téli estén vagy egy meleg nyári éjszaka, mindig elgondolkodom azon, hogy ténylegesen úgy működik-e a világűr, ahogyan nekünk tanították.
Mint minden irányzat manapság, a tudomány is teljes mértékben politika által befolyásolt és pénzfüggő, így a tudomány is önhibáján kívül, de érdekeket követ. Vajon azok, akik pénzelik például a NASA munkáját (itt főként az Egyesült Államok kongresszusára kell gondolni) , ha például egy közel-keleti háborút elindítanak, saját érdekeikre formálják az EU törvényhozását, akkor megbízhatóak-e akkor, mikor éppen egy űrkutatási programra szavaznak meg pénzt. Feltételezhető-e az, hogy semmilyen formában nem irányítják a kutatók munkáját és semmilyen irányvonalat nem szabnak a szakértőknek?

De felejtsük is el ezt a gondolatmenetet, mert nem ez a célom. Inkább az, hogy megnézzem logikailag mennyire összeegyeztethető az, amit a kutatók állítanak az univerzumról. Minden közvetett módon bizonyítható jelenségnél először is megfigyelnek, majd felállítanak egy tézist és megvizsgálják, hogy a további mérések alátámasztják-e a tézist, ha alátámasztják, akkor a tézis szépen lassan tény szintre emelkedik, mindaddig, ameddig valami meg nem cáfolja. Közvetetten bizonyítható jelenség alatt azt értem, amit soha nem fogunk tudni megfigyelni, mert már rég lezajlottak, így csak utólagosan adhatunk rekonstrukciókat arra vonatkozóan, hogy hogyan is lehetett. De az, hogy tényleg úgy történt-e egyáltalán nem biztos, csak elfogadják tényként. Ilyen közvetetten bizonyítható jelenség az univerzum keletkezése, részben viselkedése vagy maga az evolúció is. Egészen biztos, hogy a mai álláspontok 100-200 év múlva már nem lesznek érvényesek, ahogyan az univerzum kora, úgy az evolúció elmélete is meg fog dőlni.

Jelenleg az univerzummal kapcsolatosan, olyan „tényeket” fogadnak el, hogy táguló mozgást végez, mert valamikor 13-15 milliárd évvel ezelőtt lehetett egy ősrobbanás szerű jelenség, aminek következménye ez a táguló mozgás. A táguló mozgásra több bizonyítékot is fel szoktak hozni, de van egy nagyon jelentős, ami talán a legnagyobb bizonyító erővel bír. Ez a Doppler-effektuson alapuló égitestek megfigyelése.  Az érthetőség kedvéért elmagyarázom, hogy mit takar ez kifejezés. Ahogyan a hang úgy a fény is hullámtermészetű. Vagyis a részecskék hullámszerűen jutnak el hozzánk, ami azt jelenti, hogy ennek a hullámnak van magassága is. Ezt a magasságot nevezik amplitúdónak. A fény esetében ez úgy nyilvánul meg, hogy egy tárgyat minél messzebbről látunk, a fényének annál több utat kell megtennie, mire eljut hozzánk, tehát annál többet magasodhat a terjedés közben az a hullám, ami később a szemünkben végzi. Minél magasabb ez a hullám annál vörösebbnek látjuk az adott tárgyat, vagyis vörösfény-eltolódást szenved. A vörös fény az, ami az emberi szem számára még látható tartományban van, a láthatósági skála másik végén a kék vagy ibolyaszín van, ki hogy nevezi. A szivárványnak is ezért a két szélső színe a vörös és ibolya, a további színeket nem látjuk azok már az infravörös és ultraibolya tartományba tartoznak. Tehát megfigyelnek egy másik galaxist, megnézik a fényének az összetételét, majd megvizsgálják később is ugyan ezt az égitestet. Ha a fénye vörösebb, akkor feltételezhetően messzebb van. Az égitestek túlnyomó többségénél ezt megfigyelték, egyre vörösebbek, vagyis a kutatók elmondása szerint egyre messzebb vannak, a vörösödés mértékéből még egy sebességet is meg tudnak állapítani, vagyis azt is meg tudják mondani, hogy mennyi idő kellett mire odáig eljutott, így tudják becsülni az univerzum korát is.
A tágulást úgy fogalmazták meg a megfigyelések alapján, hogy minél messzebb van egy galaxis az univerzum geometriai középpontjától, annál gyorsabban távolodik.

Hivatalosan ez a helyzet van elfogadva. Érdekes módon a kutatók ettől a tézistől nem is akarnak eltérni és nem is nagyon módosítanak rajta. Pedig köztudott tény, hogy ahogyan sok társa az Androméda galaxis is kékfény-eltolódást szenved, vagyis ha igazak a kutatók állításai, akkor közeledik. Ez már eleve megcáfolja az előbbi tágulási teóriát, ugyanis akkor a tágulás már nem lehet olyan természetű, hogy két test közeledjen egymáshoz, mert ugye minél több utat tett meg valami eddig, annál gyorsabban megy, tehát ami előtte van, azt nem tudja utolérni, ami pedig mögötte van, azt lehagyja. Szóval ezt a részét a feltevésnek minimum át kellene fogalmazni.
Akadnak még problémák. Honnan tudják, hogy a vörösfény-eltolódás tényleg a távolodásból származik? A poén az, hogy sehonnan, csak a sok lehetőség közül ezt választották ki. Előfordulhat az is, hogy egy teljesen más fizikai jelenség áll a szín változása mögött.
A tágulással kapcsolatos az a probléma is, hogy az univerzumban jelen van a gravitáció jelensége is. Tehát nem lenne szabad tágulnia, mert az ősrobbanás időszakában az a kis helyen koncentrálódó tömeg magába rántaná a tágulni kívánó univerzumot, de ha akkor ezt a robbanás ereje le is győzi, a robbanás lezajlása után már mindenképpen vissza kellene, hogy rántsa a szétszóródott anyagot. Ezért bevezették a sötét energia és sötét anyag fogalmát. Jelenleg semmi bizonyíték nincs ezeknek a létezésére, csupán azért kellenek, hogy a tágulás teóriája fennmaradhasson.
Olyanokat is mondanak, hogy azért nem tudjuk elképzelni a tágulást, mert a 4. dimenzióba tágul az univerzum. Ez megint egy érthetetlen feltevés, mert ettől függetlenül az általunk ismert 3 dimenzióban is tágulni kell, mert hova máshova távolodnának a középponttól a testek?
A tágulási folyamatot ellenzi az is, hogy 13-15 milliárd év alatt olyan rendszerek, mint a metagalxisok nem alakulhatnak ki. Ha tanult valaki statisztikát, akkor figyelembe véve az összes ismert folyamatot felállítanánk egy képletet és kiszámolhatja, amit amúgy meg is tettek és kimutatták, hogy statisztikailag ezek a képződmények maguktól nem alakulhatnak ki vagy csak év százezer trilliárdjai alatt.

Két kérdés fogalmazódik meg bennem, akármennyit is olvasok a témában. Először is, hogy miért ragaszkodnak ilyen görcsösen a kutatók a táguláshoz? Miért ne lehetne azt elfogadni, hogy az univerzum semerre sem mozog, hanem statikus állapotban van. Természetesen van egy tippem rá, mégpedig az, hogy ekkor mindenképpen be kellene vezetni Isten fogalmát a tudományba, mert egy sosem mozgó álló valamit, valakinek teremtenie kellett.
A másik kérdés pedig az előzővel kapcsolatos. Ha istenteleníteni akarják a tudományt, illetve a vallástól függetlenné tenni, akkor miért ezen az úton haladnak? Ugyanis, amit most csinálnak az nem más, mint egy hit követése. Mindenáron hiszik azt, hogy az univerzum tágul, és ezt meg is vallják. Tehát ők a tágulás vallását követik, annak ellenére, hogy pontosan a vallás kiirtását tűzték ki célul.

 A mostani bejegyzésem történelmi témájú lesz. Úgy gondoltam, hogy elmélkedek róla pár sort, hogy Atilla (mert régebben úgy írták, ahogyan ejtik) milyen szerepet töltött be a magyar történelemben és hogyan formálta a magyarok életét.

Magyar volt-e Atilla?

 Először is tisztázni kell azt a kérdést, hogy Atilla magyar volt-e vagy nem. Nagyon nagyon sok irányból meg lehetne közelíteni ezt a szegmensét a témának, de szeretném idézni Thierry Amadé francia kutatót, aki mind a mai napig a legnagyobb Atilla-kutatónak számít, ezidáig sajnálatos módon senki sem ásta bele magát jobban a témába, mint ő:

„Attila-, Árpád- és szent Istvánban van megtestesülve a három korszak, melyre a magyar nép hős története oszlik, s e jellemmel tűnnek ők fel a hagyományban, hogy az idők különbözése daczára is egy közös cselekvényre összeműködnek, s egymás fiai nem csak test, hanem lélek szerint is.”

 Itt látszik, hogy a fel sem merül az a lehetőség, hogy Atilla eseteg nem magyar, hanem hun volt és nincs semmi köze a magyarsághoz.

 Nézzük meg a magyar krónikák, melyek a királyoknak íródtak, így semmi értelme nem lett volna benne hazudnunk mit mondanak. A következő idézet a Képeskrónikából való:

„Az Úr megtestesülésének 677. esztendejében, Attilának, a magyarok királyának a halálát követő 104. évben, III. Konstantin császár és Zakariás pápa idején, amint az meg van írva a rómaiak krónikájában, a magyarok másodszor is kijöttek Szkítiából az alábbi módon. Eleud, Ugek fia Szkítiában Eunodbilia leánytól egy fiút nemzett, kit Álmosnak neveztek el arról az eseményről, hogy anyjának álomban úgy tűnt, egy madár, héja formájában jőve, őt teherbe ejtette, és hogy méhéből egy sebes patak indult meg, de nem a saját földjén sokasodott meg. Ezért történt, hogy ágyékából dicső királyok származnak. Mivel pedig a sompniumot nyelvünkön alm-nak mondják, és hogy maga a születés álom által volt előre bejelentve, ezért hívták őt magát Álmosnak, ki volt Eleud, ki volt Ugek, ki volt Ed, ki volt Csaba, ki volt Etele […] fia.”

 Ebben az idézetben Etele nem más, mint Atilla a két név csupán nyelvjárásbeli eltérést mutata.

 Nem árt azt is megvizsgálni, hogy mguk a magyar irodalmárok mit gondolnak a kérdésről.Elsőként Petőfi Sándor Élet vagy halál verséből vettem egy kisebb idézetet:

Föl, nemzetem, föl! jussanak eszedbe

Világhódító híres őseid.

Egy ezredév néz ránk itélő szemmel

Atillától egész Rákócziig.

Hah, milyen múlt! hacsak félakkorák is

Leszünk, mint voltak e nagy ősapák,

El fogja lepni árnyékunk a sárba

És vérbe fúlt ellenség táborát!

 Szerintem ezt a részletet nem is kell kommentálni, annyira egyszerű en fogalmazza meg Petőfi a gondolatait. A következő idézet Kölcsey Ferenc Himnusz című művéből egy részlet:

Őseinket felhozád

Kárpát szent bércére,

Általad nyert szép hazát

Bendegúznak vére.

S merre zúgnak habjai

Tiszának, Dunának,

Árpád hős magzatjai

Felvirágozának.

 Kölcsey azt állítja, hogy Bendegúz vére, leszármazottai, vagyis mi magyarok Isten által lettünk behozva a Kárpát-medencébe, az pedig kicsit olvasottabb emberek körében köztudott tény lehet, hogy Bendegúz nem más, mint Atilla édesapja.

Ha a magyar himnuszt idéztük, akkor idézzünk a székely himnuszból is:

Ki tudja merre, merre visz a végzet

Göröngyös úton, sötét éjjelen.

Segítsd még egyszer győzelemre néped,

Csaba királyfi csillagösvényen.

 Csanády György a székely himnuszban megkéri Csaba királyfit, hogy a székelyeket vezesse ismét győzelemre, itt pedig meg kell jegyeznünk, hogy Csaba királyfi személyében Atilla király fiát tisztelhetjük.

Zrínyi Miklós az alábbiakat fogalmazza meg Atilla című művében:

Én vagyok magyarnak legelső királya,

Utolsó világrészrül én kihoyója!

Én lehetek tehát magyarnak példája,

Hírét s birodalmát hogy nyújtsa szablyája.

 Szerintem ezeket a sorokat sem kell különösebben magyarázni. Tisztán és világosan láthatjuk Zrínyi szavaiból, hogy ő Atillát tartja magyarok legelső királyának és fel sem merül az a kérdés benne, hogy Atilla magyar volt-e.

 Példák hosszas sorát lehetne még felhozni, de talán ennyi ia elég ahhoz, hogy belássuk, mind a kutatók, tradíciók, írók úgy gondolják, sőt egyértelműen állítják, hogy Atilla magyar volt, így talán nekünk közembereknek is be kellene látnunk, hogy történelmünk nem Árpáddal kezdődik a Kárpát-medencében, hanem minimum Atillával, de azok sem állnak túl messze az igazságtól, akik még korábbra teszik a magyarok itt létét, ugyanis köztudott, hogy Atillának is volt édesapja, sőt Bendegúznak is, tehát sokáig visszalépkedhetnénk a történelemben, hogy a magyarok múltja hol is kezdődik.

Játék az időszámítással

Atilla és a magyarság szétválasztása nem egy mai jelenség. Atilla halála óta megpróbálják a magyarokat és Atillát ezáltal a magyarokat és a szkítákat (hunokat) szétválasztani. Erre talán az egyik legnagyobb szabású kísérlet az időszámítással való játék.

A kórnikáink azt állítják, hogy Atilla és Árpád között 5 generáció volt, illetve azt, hogy a magyarok második bejövetele Atilla halála után 104 évvel történt. Ez elég lehetetlen állításnak tűnik, hisz tudjuk, hogy Atilla 450-es évek közepén halt meg, Árpádék pedig 890-es években érkeztek a Kárpát-medencébe, ez pedig nagyjából 440 évet és sokkal több, mint öt generációt jelent. Továbbá Kézai Simon is azt állítja a kórnikájában, hogy Árpádék szintén a 890-es években jöttek a Kárpát-medencébe. Lehet-e ilyen időbeli eltéréseket kezelni, lehet-e valóság alapja ezeknek a durva eltéréseket mutató krónikai adatokanak? Úgy tűnik, hogy mégis csak összeegyeztethetőek ezek az adatok, még akkor is ha a hivatalos történelemkutatás hallani sem akar ezekről az érvekről.

 A két krónika Árpád bejövetelét 323 éves különbséggel jeleníti meg, ami egy feletébb gyanús szám, mégpedig azért, mert mikor ezek a krónikák íródtak, akkor lehet, hogy ők még nem is a mai keresztény időszámítást használták. Tudjuk, hogy a mai időszámítás bevezetését egy Dionysius Exiguus nevű szkíta férfiú vetette fel az 500-as években, viszont ez csak sok sok évszázaddal később terjedt el széles körben. Addig Európában a meghatározó időszámítás a nagysándori időszámítás volt. Ez Nagy Sándor halálától indul, aki időszámításunk előtt 323-ban halt meg. Ma már egyre valószínűsíthetőbb, hogy bizonyos érdekcsoportok mikor szorgalmazták az összes dátum keresztény időszámításra való átírását és kézbe is vették az ügyet széles körben az 1000-es évek környékén, akkor a saját érdekeiket is figyelembe vették. Ez azt jelenti, hogy az akkori erős birodalmaknak a történelmébe, mint például Atilla birodalma, becsúsztattak egy közel 300 éves üresjáratot, azáltal, hogy Atilláig a régi dátumokat rendesen számolták át keresztény időszámításra, vagyis kivontak a régi dátumokból 323 évet, viszont Atilla után már a dátumokból nem vontak ki és a nagysándori dátumokat változtatás nélkül átminősítették keresztény dátumra, maguknak pedig tudtak ebbe a nagyjából 300 évbe történelmet hamisítani. Az ötlet meredek, de aki kíváncsi, az ássa bele kicsit magát, olvassa el példul Heribert Illig Kitalált középkor című művét vagy nézzen utána kicsit a sötét középkor kifejezésnek, ami ugye azért lett sötét, ugyanis semmilyen kézzel fogható bizonyítékunk nincs a létezésére, pedig közel 300 évről beszélünk.

 Visszatérve a krónikákra, ha ez a 300 év eltűnik, akkor már teljesen reális az, hogy Atilla és Árpád között öt generáció telt el, Atilla halála után a második bejövetel az 104 évvel történt, illetve a két krónika között csupán azért van 323 év eltérés, mert Kézai Simon krónikája nagysándori időszámítással számol, még a Képes krónika, ami közel két évszázaddal később készül Nagy Lajos királynak már kereztény időszámítást használ.

Ezzel a kis manőverrel természetesen az ősi és hatalmas (jóformán egyeduralkodó) szkíta-hun birodalmat már le lehet választani a magyar történelemről, egyre több bizonyíték lát napvilágot azzal kapcsolatan, hogy ez ténylegesen így történt.  

Atilla megítélése

 Atillát nyugaton kétféle megítélés övezi. Azok a nemzetek, akik hódítottak, népeket pusztíttok el, mint például a római birodalom és utódállamai és akiket Atilla állított meg a terjeszkedésben, leginkább barbárként és pusztítóként jelenítik meg Atillát. A magyar hasgyomány és azon nemzetek hagyománya, akik békés életet folytattak, hatalmas, bölcs, igazságos keresztény uralkodónak tekintik Atillát és felnéznek rá.
 Sok esetben a terjeszkedésben megállított népek is elismerésüket fejezik ki Atillával szemben. Példának okáért Atilla egyik Róma elleni támadásakor úgy döntött, hogy nem rendez mészárlást, ad még egy esélyt, hogy a római nép végre emberhez méltó életvitelt folytasson, hagyják abba az orgiákat, más népek életének a megnyomorítását. Ekkor a rómaiak annyira hálásak voltak Atilla döntéséért, hogy a „Viva Ati(lla) kán” össznépi felkiáltást Vatikán neve mind a mai napig őrzi.

 Árpád vezér bejövetelkor a Kárpát-medence elhagyására úgy szólította fel az itt tartózkodó népeket, hogy ő, mint Atilla leszármazottja visszaköveteli Atilla jogos örökségét a Kárpát-medencét. Sőt! A manapság Árpád-háznak nevezett Turul-nemzettség saját magát Atilla-házának nevezte és a legnagyobb egyházi szentek, mint például Árpád-házi Szent Erzsébet is büszkén vállalta azt, hogy Atilla leszármazottja lehet.

 Nagy Lajos király és Mátyás király is büszkék voltak arra, hogy leányágon Atilla nemzettségéhez tartoznak, sőt Mátyás királyt a nép nem csak igazságosnak, de második Atillának is nevezte.

 Egyes nyelvészek azt is állítják, hogy az étel, ital, ítél szavunk mind Atilla nevére vezethető vissza, mely a magyar nép egyfajta tisztelgése Atilla előtt.

 Azt talán leszögezhetjük, hogy a történelem ezen legendás alakja a magyarok és pár más nép körében olyan mérhetetlen tiszteletnek örvend, amire nincs más példa a történelemben. Egy uralkodó ilyen mélységesen belefolyva a nyelvbe, a kultúrába és a tájba Atilla és a magyarság példája esetén egyedülálló és egészen az 1800-as évekig nem is lehet megkérdőjelezni. 

 Legelső bejegyzésemnek egy igen nehezen emészthető témát választottam, de ezt ellensúlyozandó nem is szeretném bő lére ereszteni. Lehet egyesek egyből elvetik majd a témát, mert túlzottan is kimutat a hétköznapi világból, ezért sokak számára annyira idegen lehet a helyzet ilyen irányú megközelítése, hogy nem is kérnek majd belőle. Ennek ellenére mégis úgy gondolom, hogy le kell írnom, hátha csak egy embernek is felkelti az érdeklődését. Kezdjük is a legelején.

 Hollywood a film fővárosa, ez nem vitás. Nem is szeretné ezzel vitatkozni, csupán azt megvizsgálni józan paraszti ésszel, hogy mi is mozgatja ezt a hatalmas ipari gépezetet. Mint oly sok helyen már itt is meg kell értenünk azt, hogy Hollywood egyáltalán nem az, mint aminek a média és a tömegkommunikációs eszközök beállítják. A mézes-mázas felszín alatt van valami sokkal komolyabb, sokkal mélyebb és talán nem is hazudok nagyot, ha azt mondom, hogy sokkal gonoszabb, mint az egyszerű szórakoztatás és hírességek gyártása.

 Gondolkodott már valaki azon, hogy a Hollywood, mint név, honnan ered vagy mit takarhat? Sok jelentése lehet, ha megpróbáljuk lefordítani magyarra, viszont hosszas olvasgatás után úgy vélem, hogy akik (legyen bárkik) ezt a nevet kiválasztották, azok a Hollywood karakterkombináció mögé a Szent Fa kifejezést gondolták. Hogy mi is az a Szent Fa? Úgy tartják, hogy régebben a mágusok ebből a Szent Fából készítették a varázspálcájukat, mellyel a Harry Potterből is jól ismert bűbájokat, rontásokat szórhatták a nem kívánatos személyekre. Természetesen nem azt mondom, hogy úgy kell elképzelni a dolgot, hogy egy emberke egy pálcával tárgyakat reptetett, hanem úgy, hogy bizonyos tudatmanipulációs eszközöket igénybe véve el lehet terelni az ember figyelmét a valóságról, be lehet csapni. Az ilyen tevékenységet nevezték régebben fekete mágiának (ma már ennek más jelentése van) és ennek a szimbóluma lett a varázspálca.
A mesékben gyakran az is megjelenik, hogy miként működik. A pálca végén egy öt ágú csillag van és mikor kedvenc mesefiguránk suhint vele egyet, akkor csillagok ezrei repülnek szét a levegőben, elérve a kellő mágikus hatást, a kellő megzavarását vagy hatástalanítását az ellenfélnek. 
Összefoglalva tehát, valakik a Szent Fa (varázspálca) segítségével csillagok (sztárok) ezreit szórják a társadalomra, hogy egy hamis, megtévesztő képet alkosson az ember az őt körülvevő világról.
Természetesen az sem véletlen, hogy öt ágú csillagok repülnek szét. Ha maradunk az okkult vonalon, akkor már sokkal egyszerűbben utána tudunk nézni, hogy az ötágú csillagok milyen ideológiának is a szimbólumai, de ezzel most nem szeretnék foglalkozni, csak annyit megemlíteni, hogy valószínűleg Baphomet pecsétjét jelképezi.

 Ha az Oscar-díj átadásra gondolunk, akkor mindenkinek beugorhat az a kis aranyfigura, mely a díjátadó gála jelképe lett. Mit is ábrázol ez a kis szobrocska? Egy emberkét, aki földbe szúrt kardján támaszkodik. Esetleg valakinek nem ismerős ez a fajta emberábrázolás? Ha esetleg nem lenne ismerős, akkor segítek. A Templomos Lovagrend jelképe volt ez. Hogyan kapcsolódik ez a témánkhoz? A mai okkult vallások, mely a jelek szerint Hollywood-ban is igen erőteljesen működnek az ősi misztériumvallásokból alakultak ki. Viszont a kettő között hosszú évszázadok teltek el, ugyanis a modern okkultizmus az 1700-as évek végén kezdett el terjedni, még az ősi misztériumvallások évszázadokkal előtte visszaszorultak. A kettő közötti kapcsolatot és átmenetet a Templomos Rend képzete, akik egy titkos társaságként magukévá tették az ősi misztériumokat és áthidalva az évszázadokat, lehetővé tették, hogy az okkultizmus mai formában elterjedjen és a világ vezetőinek „vallásává” váljon. (Megjegyzésként, az életemet tenném rá, hogy a mai bankigazgatók és multicégek vezérigazgatóinak 70%-a, ha nem 80%-a valamely okkult vallást követi, leginkább a sátánizmust.) Szóval a mai okkultisták a Templomos Rendet jóformán atyjuknak tekintik, valószínűleg ezért is választhatták az Oscar gála szimbólumának a lovagrend jelképét.

De mindez csak merő kitaláció lenne? Talán nem árt utánanézni, hogy maguk a sztárok mit nyilatkoznak erről. Nem tudom, hogy ismerős-e az a kifejezés az embereknek, hogy „Eladtam a lelekem az ördögnek.”? Nem szeretnék itt példákkal dobálózni, ugyanis akit érdekel nyugodtan keressen rá neten azon sztárok listárájra, hogy ezt a mondatot valamilyen formában hány sztár mondta, említette. Már egyenesen megdöbbentő számokig el lehet jutni.
Az egyik híres színésznő, nevezzük nevén, Melyssa Ford az illető, már megdöbbentő dolgokat állít.

Akit érdekel itt megnézheti, ha tud angolul:

https://www.youtube.com/watch?v=5xM3qZgtiFc

Aki esetleg nem tudna angolul, annak összefoglalom a lényeget. A hölgyemény azt állítja, hogy ha híres akarsz lenni sok dolgot megteszel érte, például vérrel írsz alá egy szerződést a sátánnal.
Talán szó szerint értelmezni ezt a kijelentést merész lenne, bár nem állítom, hogy esetleg nem lehet igaz, viszont az elgondolkodtató, hogy ha sztárok de túlzás nélkül mondhatom, hogy százassával ilyeneket nyilatkoznak, akkor vajon Hollywood-ot milyen ideológia mozgathatja ténylgesen? Innentől kezdve felmerül a kérdés, hogy a filmipar és a filmek valóban csak a szórakoztatást szolgálják? Talán az már senkinek sem jelent újat, hogy természetesen nem. A filmek nagyon is a manipuláció eszközei, ezért nem is fáradoznak a rendezők és írók azon, hogy különleges és egyedi filmet készítsenek. Klisé vígjátékok, thrillerek, horrorok, sci-fi-k jönnek ki sorra Hollywoodból, ugyanis mindegyik műfajnak megvan a maga hatása az agyra és ezt csakis úgy lesz nagy tömegben hatásos, ha ugyanazt a manipulációs eszközt újra és újra levetíted a kedves nézőközönségnek. Ennek az iparnak már semmi köze a művészethez, semmi köze az alkotói szeretethez. Ha így lenne, akkor nem kapnánk klisé filmeket százassával. Itt egy sokkal ádázabb cél játsza a szerepet, mégpedig az, hogy az ember agyát „átprogramozzák”.

Meglehet, hogy kitaláció ez az egész, csupán a fantáziám szüleménye. De mi a következménye annak, ha nem az és tényleg ez történik? A válaszon mindenki elmélkedhet egy kicsit.

Folyt.Köv