Pár napja beszélgettem egy „ismerőssel” és mint ahogyan az emberek egy részétől manapság már megszoktam, ő is panaszkodott nekem. Hozzáteszem, hogy ezt meg is értem a mai világban, mert sok embernek nem fenékig tejfel az élete, nekem sem, így valahol érthető az, hogy sokan panaszkodnak az életkörülményeikkel kapcsolatban.
Az aktuális gondja éppen az volt, hogy a legjobb barátnője egy egyszerű Budapest melletti lány, akit az ismerőseinek egy része folyamatosan szapul, azért, mert nem ad magára olyan szempontból, hogy nem sminkeli magát, nem jár több tízezer forintos ruhákban, nem használ több ezer forintos parfümöket, stb. Az egyik idősebb ismerőse még azt is ki merte jelenteni, hogy kedves ismerősöm kereshetne szebb barátnőt is. Ez verte ki nála a biztosítékot teljesen. Kifakadt, hogy miért ilyen rosszindulatúak az emberek, mert mi más ez, ha nem rosszindulat? A barátságot talán szépségre mérik? Miért nem törődnek az emberek a saját problémájukkal és az őket nem érintő dolgokba miért kell negatív módon beleszólni?
Érthető is az idegessége, mert látszólag nem látja át a helyzetet, nem érti, az ok okozati összefüggéseket a mai világban, az embereket hibáztatja, mert ilyenek és idegesíti, hogy ha ő nem lett ilyen, akkor mások miért „rosszak”, miért akarnak faramuci módon a másiknak keresztbe tenni?
Itt álljunk meg egy kicsit, mert nagyon fontos megérteni az alapvető összefüggéseket.
Első lépésnek azt tartom nagyon fontosnak, hogy minden egyén megértse, a panaszkodás egy eszméletlenül negatív „energia”. Engedtessék meg nekem, hogy ilyen kifejezéseket használjak. Nem kell ördöngösségre gondolni, elmagyarázom mire gondoltam. Tudom, ezt sokan tudják, de legyen kerek egész a gondolatmenetem.
A panaszkodás a mi energiáinkat is szívja, mert felemészti a figyelmünket, állandóan ilyesmikkel foglalkozunk, pedig nem tudunk rajta változtatni, illetve akinek panaszkodunk annak is káros tényező, ugyanis az ő esetleges pozitív gondolatait is, ha nem is tartósan, de előfordulhat, hogy a beszélgetés időtartamáig leromboljuk. Szóval mielőtt valaki panaszkodásra adná a fejét, gondolja át, hogy érdemes-e. Két dologgal nem kell foglalkozni, amin tudunk változtatni, és amin nem.
Miért tesznek keresztbe egymásnak az emberek?
Képzeljünk el egy gyereket, akit születésénél fogva egy szobában nevelnek. Folyamatosan ezt nevelik bele, hogy a kinti világ élhetetlen, ne is próbáljon meg kimenni, mert elpusztul. Fogalma sem lesz róla, hogy igazából mi történik a kinti világban, elfogadja nevelőinek a tanácsát és nem megy ki. Tételezzük fel, hogy még különböző eszközöket is bevetnek annak érdekében, hogy a gyerek meg ne inogjon a hitében, például itt-ott egyszer kétszer megsebesítik magukat és azt mondják a gyereknek, hogy kint szerezték és nagyon nagy szerencséjük van, hogy túlélték.
A gyerkőcnek egy teljesen eltorzult képe lesz a világról. Ugyan így képzelhetjük el a mai világot is csak nagyban. Adott a társadalom, ahol folyamatosan azt a képet adják nekünk, hogy a másikat taposd el, mert ha jobb nálad, akkor vetélytársad lesz, lehet, ő többre viszi, mint te, és ezáltal kevesebb leszel. Valósítsd meg önmagad, a többit pedig tojd le. Élj a mának, ne érdekeljen, hogy mit teszel, mert úgyis csak egyszer élsz, ki kell élvezni. Ezeket az ideológiákat kapjuk a TV-ből, internetről, rádióból, újságokból, magazinokból és a világból is, mert az idősebb generációt sokkal jobban beszennyezték a médiumok, így ezt a képet adják nekünk - fiataloknak – tovább akarva vagy akaratlanul.
Mondjuk azt, hogy mi szerencsés emberek vagyunk és látunk jó példát szüleinktől, ismerőseinktől. Látjuk, hogy a másik segítése sokkal előnyösebb, mint az átverése, mert akkor lehet ő is segíteni fog nekünk. Ha átverjük, akkor valószínűleg ő is így fog hozzánk állni. De mi van akkor, ha sok embernek nincs példa az életében, akkor bekerülnek a „szobába”, fogalmuk sem lesz arról, hogy lehetne másként is viselkedni, mert eleve nem is tudják, hogy van másfajta viselkedési mód is, illetve annyiszor és olyan dózisban kapják a rossz felfogást, hogy a részükké válik, gondolkodás nélkül alkalmazni fogják az életben.
Erre egy egyszerű kis példa. Mondták már nektek anno, hogy társaságban nem illik sugdolózni? Általában mindig az volt a válasz, hogy persze nem illik, és ha éppen azt csináltátok, akkor abbahagytátok vagy rossz gyerekek voltatok és direkt csináltátok tovább. De belegondolt akárki is ennek az értelmébe? Nem társaságban nem is tudsz sugdolózni, mert akkor egyedül vagy. Egyedül meg mi a fenének sugdolóznál? Ha például azt súgom oda a barátnőmnek, hogy kiszaladok WC-re, azt pedig mindenki tudtára kellene adnom? Szóval csak társaságban tudsz sugdolózni, mert csak ott van értelme, tehát úgy egy fokkal értelmesebb lenne ez a mondat, hogy „Nem illik sugdolózni.”. De még így is vannak helyzetek, mikor értelmesebb valamit csak egy emberrel megosztani, mint mindenkivel.
Ez csak egy egyszerű kis példa volt, hogy mennyire belénk tud ivódni egy viselkedési forma, egy gondolat, egy életszemlélet. Annyiszor látunk valamit, hallunk valamit, hogy már meg sem kérdezzük mi értelme ennek vagy helyes-e ez, csak csináljuk. A mai világ telis tele van ilyenekkel, aminek a táptalaja leginkább a média. Annyit tukmálják belénk a hülyeségeket, hogy már meg sem kérdezzük, csak utánozzuk, ezáltal lényegében „programozva” vagyunk.
Pontosan ezért tesz sok ember szemét dolgokat, mert ezt látja, és annyiszor látja, hogy önkéntelenül is életének a részévé válik. Nem úgy született, hogy rossz akar lenni, a világ rontja el szisztematikusan. Az ember eredendően jónak születik. Erre mondhatnák páran, hogy nem is, mert irigynek születik, mint a kutya is példának okáért. Erre csak annyit szoktam mondani, hogy tudat nélküli lényt butaság egy tudatos lénnyel összekeverni, mint az ember. A fű is mondhatná azt, hogy nekem nem kell tápanyag, mert nem vagyok irigy, a mellettem lévő fának adom. Ebben az esetben kipusztulna. A természetnek csak úgy van értelme, ha minden tudattalan lény irigy, mert csak így maradhat meg az egyensúly. A futóversenynek is csak úgy van értelme, hogy a leggyorsabb nyer, aki „lealázza” a másikat, mert ha azt néznék, hogy ki a leglassabb, akkor addig állnának az emberek a pályán, ameddig meg nem halnak, csak hogy ők érjenek be legkésőbb. Nincs értelme az egésznek.
Ellenben egy tudatos lény olyan lesz, mint a környezete, azt fogja igaznak, valósnak, jónak hinni, amit a környezet csinál, ez a hit egy idő után pedig beépül a tudatalattinkba és hit nélkül utánozni fogjuk kérdés nélkül.
A lényeg az, hogy nem az emberek hibája az, hogy rosszindulatúak. Nem is lehet őket ezért hibáztatni, mert önhibájukon kívül válnak ilyenné. Kevés az az ember, aki „kívülről” meglátja magát valami okból kifolyólag és rájön, hogy rosszul cselekszik. De ezt sem ő akarja, hanem az élet éppen hoz egy olyan helyzetet, ahol „megvilágosodunk”, sorsunk nincs a kezünkben ilyen szempontból, a tényleg fontos kérdésekben nem tudunk dönteni, csak a másodlagos kérdésekben, így ki vagyunk szolgáltatva a sorsunknak. Épp ezért nem lehet és nem is szabad a rosszindulatú embereket hibáztatni, csak magunknak gyártunk vele problémát és hátráltatjuk magunkat. Jézus is pont azt mondta, hogy minél gonoszabb egy ember, annál inkább szeretni kell, mert annál jobban kicseszett vele a világ.
Azt is mondják sokan, hogy minél több embert ismer, annál jobban szereti a kutyáját, és néha a kutyában több emberséget lát, mint egyes emberekben. Igazat kell, hogy adjak nekik. De ez miért is van? A kutya csak azt csinálja, amit a természete parancsol, a reflexeinek és ösztöneinek engedelmeskedik. Ellenben az ember nem ezt csinálja, mert őt a világ átírja. A kutyákra sem biztos, hogy ezt mondanánk, ha minden kutyát születésétől kezdve tudatosan gyilkolásra tanítanánk, illetve arra, hogy mindenkit egyből tépjen szét.
Harmadik tényezőként meg kell azt is értenünk, hogy amilyenek mi vagyunk, olyan embereket fogunk magunkhoz „vonzani”. Erre is mondok egy egyszerű példát. Ha panaszkodunk a környezetünknek, akkor tudják, hogy szeretünk panaszkodni, ezért a boldogabb emberek eltávolodnak mellőlünk, a panaszkodósak pedig elkezdenek ugyancsak panaszkodni, mert ha mi ezt csináljuk, akkor csak szeretjük, ha velünk is ezt csinálják.
Ne haragudjunk az emberekre, lássuk át az egész képet és minden egyes minket ért negatív hatás esetében tegyen minket boldogabbá az, hogy mi nem teszünk ilyet, mert hozzánk hálás volt a sors, ugyanis felnyitotta a szemünket és megláttuk, hogy a rossz ösvényen haladunk. Felejtsük el a panaszkodást, álljunk hozzá pozitívan az élethez, ebben az esetben minket is sokkal könnyebben megtalál majd a szerencse és a boldogság. Ameddig mi magunk is panaszkodással élünk, addig az élettől is ugyanezt fogjuk visszakapni.
